Magyarországon a romák szociális körülményeit, társadalmi-gazdasági helyzetét tekintve a társadalom leghátrányosabb helyzetű csoportját alkotják.

A magyarországi cigányság kultúrája alapvetően népi kultúra, elsősorban a szóbeliségre szorítkozik, akár történeti, akár néprajzi jelentőségét vizsgáljuk. Először nézzünk egy kis történelmi áttekintést:

A cigányság őshazája India, a mai Pandzsab és környéke. Ennek bizonyítéka mind a szokásvilágukban, mind a nyelvemlékeikben jelen van. India elhagyása után az iszlám hódítás elől menekülve szétszóródtak a világban. Azon csoportjuk, mely Európa felé vette az irányt, hosszabb időt töltött Perzsiában. A 11. században két nagyobb csoportban éltek: a” ben” és a” phen” csoportokban. Perzsia után Görögországban töltöttek el hosszabb időt, ezért sokan ezt tartják a cigányok őshazájának, mert erre már a cigányok is „emlékeznek”. Az 1400-as években Görögországból a Duna mentén Havasalföld, Szerbia és Horvátország érintésével Magyarországra érkeztek. 3 jelentős csoportról beszélhetünk: romungrók, oláh cigányok, beás cigányok.

A romungró a rom (=ember) és az indiai”dom” (=vándorzenész) szavakból ered. Ez a „dom” szó alakult át Görögországban „rhom”-má. Ők az első hullámban érkezett kárpáti cigányok. Magyarországon nyelvük felhagyására kényszerültek, asszimilálódtak a magyarsághoz, de a cigányságra jellemző belső tulajdonságaikat megőrizték. A rom(=ember) és az ungro (=magyar) kifejezést akkor is használják, ha az illető nem magyar anyanyelű, hanem román, szerb vagy német. Ide tartoznak a cigányul nem beszélő muzsikusok is, akiket úri cigányként tartanak számon.

Az oláh cigányok az 1850-es évektől folyamatosan érkeztek hazánkba Oláhország felől. Mivel román nyelvterületről érkeztek és sok román jövevényszót vettek fel, így lett a nevük oláh cigány (vlashiko- rom). Törzsi, nemzetiségi szervezetük még ma is fenn áll. Nyelvükhöz, szokásaikhoz napjainkban is erősen ragaszkodnak. Ők tekinthetőek a cigány hagyományok legkitartóbb őrzőinek. Többek között ezért is lett a lovári nyelvjárás hivatalosan is elfogadott irodalmi nyelv.

A beás cigányok (román cigányok) a 18. századtól a 20. század elejéig folyamatosan több hullámban érkeztek Magyarországra román területről. Bizonyos feltételezések szerint az indiai Beas folyó mente lehetett eredeti lakhelyük, nevük is innen eredhet. A másik teória szerint nevük a bányász szóból eredhet, mivel ők Erdélyben aranyásással, aranymosással foglalkoztak. Román az anyanyelvük, de vannak akik a cigány nyelvet beszélik és a románt nem ismerik el anyanyelvüknek. Egyik ismert törzsük a balajárok (=teknővájók), amelyeknek egy csoportját a kanalasok alkotják. Megélhetésük fő forrása a faanyagból készített különféle eszközök.

A cigányságot a 15. században az uralkodók és népeik kezdetben barátságosan fogadták. Magyarországon Zsigmond király letelepedési engedéllyel és útlevéllel látta el őket. Ez a kezdeti jó fogadtatás 2 okra vezethető vissza: a katolikus Európa uralkodói körei vallási okokból kifolyólag segíteni akartak a zarándoklásra ítélt cigányoknak. Továbbá a török hódítás elől menekültek és az uralkodók új katonai erőt láttak bennük.

A kedvező fogadtatás nem tartott sokáig. Európa szerte megkezdődtek a cigány üldözések. Magyarországon a helyzet nem volt annyira rossz, ám az első cigányellenes törvényt I. Lipót uralkodása alatt hozták meg. Ő volt az első olyan magyar uralkodó, aki törvényen kívül helyezte a cigányokat. A Rákóczi -féle szabadságharcban sok cigány vett részt, cigány ezredek is alakultak, fegyvert kovácsoltak, muzsikáltak. A szabadságharc leverése után ismét előtérbe került a cigányok letelepedésének és asszimilálódásának kérdése. Mária Terézia rendeleteiben a leglényegesebb momentumnak számít, hogy megtiltja a cigány szó használatát, helyette az új magyar kifejezést írja elő. A rendeletek hatására a cigányok 90%-a letelepedett Magyarországon, ám a tankötelesek 70%- a nem vett részt az oktatásban és a felnőtt népesség 90%-a írástudatlan maradt.

A 19. század második felében 2 cigány- kép élt: az első típust jellemezte az együttműködő viszony, a törvények tisztelete, igyekeztek beilleszkedni, gyermekeiket taníttatták. A második típus minden körülmény között igyekezett megőrizni autonómiáját, kimaradni a társadalmi intézményrendszerből, a formalizált gazdaságból és a polgári életből. Szabadságszeretőnek, törvényt nem tisztelőnek tartották őket. Ezekkel a képekkel a cigányok vagy azonosultak vagy nem. A 20. századi megközelítésben a két típusból a negatív maradt fenn. A II. világháború folyamán több százezer cigány került koncentrációs táborba. 1945. után a politika segítette őket, kérdésüket szociális problémának tekintették. Megélhetési forrásukat gyakran a lakóhelyektől távol eső ipari és építkezési központok adták (ingázás).Az 1950-es években a népesség túlnyomó része falu -és városszéli nyomortelepeken élt és a foglalkoztatási arány nagyon alacsony volt. Az 1961-es párthatározat igyekezet ezt a létet felszámolni: iskolába kellett íratni a gyermekeket, munkába állítani legalább a férfiakat és putrik helyett modern lakásokat kellett emelni tanácsi és OTP segítséggel.

Ebben az időben a cigányság besorolásának hármas kategóriarendszere alakult ki:

1.)beilleszkedett cigányok,

2.)beilleszkedés útjára lépett cigányok,

3.)beilleszkedni nem tudó vagy nem akaró cigányok.

Az 1979-es párthatározatban megkülönböztették a beilleszkedés 2 módját: asszimiláció és integráció. Az asszimiláció a többséggel való teljes azonosulás, ám ha asszimilálódik is, a többség az eredetet számon tartja. Az integráció az etnikai sajátosságok megőrzését jelenti.