A cigány szokásvilágot az emberi élet három nagy fordulóján (születés, házasság, halál) keresztül mutatjuk be.

A gyermekvárás a cigányoknál: az ún. terhes-kultúra előírásai nem minden ponton teljesülnek. Környezetük és a rossz lakhatási viszonyok, a táplálkozásra kiható szegénységük, a napi gondokkal való küzdelmük gyakorlatilag nem teszi lehetővé a gyermekvárás már-már misztikus gyakorlatát. Általában csak a jelen nehézségeire koncentrálnak, nincs szó a születendő gyermek kelengyéjének folyamatos gyarapításáról és az ilyenkor szokásos egyéb tervezgetések sem fordulnak elő. A gyermekvárás tehát nem a jövőt szimbolizálja, egyelőre csak a jelenben élnek és az anyára koncentrálnak. Az élet nem változik meg, folytatódik ugyanúgy, gyakran a dohányzási szokásokon sem változtatnak. Ez is alátámasztja az egészségügy és a cigányok közötti konfliktusos kapcsolatot,mely a terhesség alatt is fennáll. A leendő anyák kevés osztályt járnak, az iskolai szexuális felvilágosításból már kimaradtak, a családtervezésről, a fogantatásról általában annyit tudnak, amennyit a szemérmes közösség anyái számukra ismerhetővé tesznek.

A szüléskor a cigány asszonyok többnyire egyedül maradtak, olyankor a férfiak otthon sem voltak. Amikor a nő érezte eljött az ideje, szólt az anyjának vagy a szomszédnak. A szülésnél egy idősebb tapasztaltabb nő segített, különösen annál, aki először szült. Mindezeket egybevetve , ez a nem tipikusan gyermekváró kultúrában a terhesség ideje nem a leendő gyermekről szól, abban a pillanatban viszont amikor felsír a gyermek a közösség középpontjává válik.

Általában a szegényebb családok körében a gyermek nevelésével kapcsolatos szokások kevésbé változnak az idővel, függetlenek ma gyakorta változó tudományos tézisektől, illetve a gyermeknevelés divat hullámaitól. Ebből következik, hogy nincs a csecsemő etetésének rituális ideje és helye akkor és ott szoptatnak amikor a gyermek felsír és éhesnek vélik.

A csecsemőellátás középosztálybeli kultúrájában általában egy olyan konstruált világot írhatunk le, amelyben a gyermek szintén a család középpontjában áll, ám olyan formalizált és ritualizált szabályrendszer jön létre, amely egyrészt magát a rendszert teszi merevvé,kizárja a spontaneitást, a család és a közösség tágabb körének a gyermekkel való közvetlenebb kapcsolatát.

A szegény sorsú cigány családok nem ebben a kultúrában gondolkoznak, nem teremtődik meg a csak gyermekekre szabott gyermekvilág , a gyermek méretéhez igazított bútorozott szoba , mese-és játékvilág. Nem működik egymás mellett párhuzamosan egy felnőtt- és gyermekvilág, amelyben a felnőttek a gyermekekkel gyermekmódra viselkednek. A szegény kultúrában nincs kettős világ. Egyben vannak a felnőttek és a gyerekek együtt zajlik az élet. Továbbá általában nem jellemző, hogy játékok, meséskönyvek lennének. A felnőttek tárgyai, munkaeszközei válnak játékká. Attól, hogy nincs külön gyermektér a gyermekek egyfolytában a felnőttvilág részesei, és mindaz ami velük történik, elsősorban szocializáció. Előttük zajlik az élet, amelyre nem nevelődnek, hanembelenőnek.

Az emberi élet következő nagy forduló pontja a házasság: az ünnepek rendszere alapvetően megegyezik a környező társadalom ünnepeivel. Az, hogy egyes jeles alkalmakat hogyan ünneplik meg nagyban függ a helyi közösség társadalmi helyzetétől. Az ünnep és hétköznap közötti távolság és az ünneplés differenciáltsága függvénye a közösség anyagi erőforrásának, a kultúra kifinomultságának. Az ünnepek vizsgálata a közösség mentalitására is enged következtetni. A házasságkötés módja az ősi indiai szokásvilágra enged következtetni. A fiatalokat a vajda adja össze, vagy a közösség legidősebb tagja, aki helyettesíthette a papot is. A cigányságnál a házasságkötés előtti udvarlás nem bírt nagy jelentőséggel, az udvarlás csak az ismeretségig terjedt. Az érzelmek kibontakozását senki sem figyelhette meg, mert az udvarlás szemérmes, kerüli a feltűnőséget, egymás iránti figyelmességet nem árulnak el: nem szokás például a karon fogás, vagy egymás kezének megfogása.

A házasságkötés előtt a vőlegény elment a lányos házhoz, de nem a lánnyal beszélt hanem az apjával, vagy idősebb fiútestvérével. Bevett szokás volt a lányszöktetés, ami abban az estben következett be, ha nem adták a lányt az udvarlójához. A szöktetés után az első ünnep alkalmából békültek ki, vagy legkésőbb akkor amikor jött a gyermek.

A sátoros cigányoknál kiskoruktól fogva együtt nőttek fel a fiatalok, s gyakran előfordult hogy a szülők már akkor egymásnak szánták őket .

A házasságkötést nagy lakodalmi előkészület előzte meg, előfordult hogy a lakodalom több napig is eltartott. A lakodalmak tékozlóan gazdagok voltak, ritkán tértek el a hagyományos paraszti kultúra ételeitől: a töltött káposzta, a sült tyúk, a sült kacsa közkedvelt ünnepi fogásnak bizonyult.

A lakodalom utáni éjszaka folyamán, ha a lány érintetlen volt, a szoknyáját kitették a sátor elé, ami bizonyította a lány tisztaságát. Abban az esetben ha nem volt ártatlan, az apának vissza kellett fizetni a lakodalom költségeit. Ebből bonyodalmak is keletkezhettek, például bosszúállás is. Rendkívül szigorúan vették a házastársi hűséget,a házasságtörés meglehetősen ritka volt.

A következőkben a halállal kapcsolatos szokásokról lesz szó:

A cigányság kulturális rendszerének egyik legfontosabb eleme az embereknek a halottakhoz fűződő viszonya és a halottakról váltott képzete. Ennek lényege, hogy a környezet más kulturális csoportjaihoz képest sokkal nagyobb jelentősége van a halottak emléke ápolásának, valamint a halottal való kapcsolattartásnak. Előfordul például hogy karácsonykor a halotthoz batyuval felszerelkezve indulnak a temetőbe. Az egyháztól függetlenül minden család és rokonsági kör a saját halottjának személyes, egykor volt ünnepeit is megünnepli a temetőbe, s minden alkalommal lakomával történik. A saját halott kifejezést is a rendkívül tág családra értik.

A halottkultusz szélesebb értelmezési tengelyén ki kell térni a virrasztásra, a temetésre, a temetésre érkezők megvendégelésére, a sírállításra, a különböző gyászidőszakok figyelembevételére, az ezeken való korlátozó, tiltó és feloldó szertartásokra, ugyanúgy mint a pománára- a hathetes gyász lezárására, - s az egyéves gyásztörésre, ezentúl a későbbi lakomával egybekötött megemlékezésekre. A legszabályozottabb az oláh cigányok halottakhoz való viszonya, ami elsősorban abból a hitből származik, hogy a halott egy olyan különleges állapotba került, amely nem azonos a köznapi, vagy keresztény vallás értelmébe vett halotti haláli állapottal, nem azonos az élő létállapottal sem, és nem is túlvilági a szó keresztényi értelmében. Olyan láthatatlan életnek gondolták, amely a földi élőkön túl van,de az élet hasonlóképpen zajlik, mint a mi világunkban. Úgy tartották, van benne átjárhatóság: onnan ide lehet látogatni, az élők viszont nem tudnak a túlvilágra. Abban az esetben nem háborgatják a halottak az élőket ha méltó módon zajlik a halotti szertartás, tehát megfelelő presztízsű az esemény. Az volt a szokás, hogy a sírkamrát, kriptát tisztaszobának rendezték be. Körbeszőnyegezik, asztallal, székkel látják el, étellel, itallal, cigarettával rendezik be. A halottat pénzzel, ékszerrel, ostorral,késsel, lószobrokkal látják el. Ezzel utalnak az elhunyt mesterségére, és egyúttal biztosítják, hogy a túlvilágon is folytathassa a munkáját. Természetes dolognak tartják a sírnál való sörözést sokszor a sírra locsolják egy részét, felszólítva a halottat hogy igyon.

A cigány kultúrában ha a szerettük kórházban távozott az élők sorából ragaszkodnak hozzá, hogy legalább egy éjszaka a saját házukban virraszthassanak, hiszen hitük szerint egyik létállapotból a másikba kell segíteni az elhunytat. Ami a temetési szertartást illeti: minél pompásabb volt a szertartás, annál tekintélyesebb az elhunyt. A legközelebbi hozzátartozók az egy éves gyász letelése után a gyásztöréssel vetettek véget a megtartóztatásoknak:lakoma, tánc, mulatság révén tértek vissza az életbe.

A halotti kultusz- túl a cigányoknak a halottakkal kapcsolatos világképén- legfőbb funkciójaként a közösség együvé tartozását, a közös sors számontartását, erősítését és vállalását jelenti.